Nem kell messze menni igazán fasza produkciókért. Elég kicsit átkacsintani a schengeni bunkersortól délre, testvérvárosunkba, Eszékre. Ha nem is olyan intenzív a tehetségburjánzás, mint a Mecsekoldalban, azért szép számmal vannak gyöngyszemek. Az egyik gyöngyszem Takáts Eszterékkel együtt lépett fel a Toxicban március idusának előestéjén.
Az elsőre kicsit komikus nevű Dogo Argentino (de tényleg, kinek jutott eszébe egy pedigrés tenyészebről elnevezni egy diszkófanki bandát? És főképp: milyen tudatmódosítók hatására?) határozottan dögös kis ötvözettel érkezett Horvátországból. Elképzelték, milyen lehet James Brown, nagyon csúnyán kiütve, ha összekerül Kruderrel és Dorfmeisterrel. High definition of disco, kábé ez lett az eredmény. A nyolctagú formáció (plusz a dobgép) olyan ritmusokat és dallamokat zúdított a nyakunkba, amiket a hely legfeljebb néhány éve, a Déli Sark idején tapasztalhatott. Vaskos 4/4 végig, finom, funkos gitárok, harsány rézfúvósok, mindez két dögös vokalistával és a kicsit elszállt énekessel megvadítva.
Néhány számmal a kezdés után már mindenki a funk-vonaton csücsült. Elgondolkodtam, hogy miért is nem vettem fel a flitteres trapézmokaszinomat, meg a mikrofonparókát. Hibátlanul sikerült megidézni a '70-es évek diszkóhangulatát, mindemellett maradt a kortárs lounge-zamat, valahol a háttérben. És mikor azt mondom, diszkó, akkor tényleg a hőskorra kell gondolni - James Brown-ra, Gloria Gaynor-re, a Chic-re, nem pedig arra a silány, kommersz ganyéra, ami néhány évvel a kezdeti forradalom után öntötte el a parketteket. Dogoék füstös-flúgos diszkózenéjében még (azaz már) ott van a lélek, a lüktetés, az elevenség, még gépdob mellett is. És ebbe a fúzióba még a szolid törtütem is belefért néhány helyen, tartva az eredeti dallamokat és hangulatot.
Feele, az énekes, próbált kommunikálni a közönséggel, amibe néha besegített az egyetlen magyar tag, Adri, az egyik vokalista lány is. Énekesünk nem állt a helyzet magaslatán, vagy csak nagyon lezserre akarta venni a figurát. Mindenesetre az átvezetések épp olyan tréfásak voltak, mint az ének, ami kis fekete pont a sok-sok piros mellé, amit hangulatvarázslásért kapnak. Kaphatnának még egyet egy élő és lélegző dobosért. Összességében csak a foghíjas közönség gátolta, hogy marha nagy buli kerekedjen az argentín dogok koncertjéből.
Házigazdák voltak, így a Gumizsuzsiék kezdtek később. Az erősen félretájékoztatott est.hu szerint Takáts Eszti és a pécsi underground sok zenekarban megfordult best of-legénysége határozottan kávéházi, jazzes, lounge-os zenét játszik. Pedig ez határozottan nem így van. Viszont ennél sokkal határozottabban van jelen a reggae, amiből olykor drum'n'bass-es, jazzstep-es tempók és témák virágzanak ki. Ugyancsak határozottan jelen van egy csipetnyi alter-zamat – épp annyi, amitől nem válnak megkésett helyi Balaton zenekarrá. Ez a két fő stíláris védjegy övez egy csomó olyan elemet, amikre csak véletlenül lehet rábukkanni, illetve sokszori hallgatás után. Népzenei elemek, sanzonelemek, egy kis táncdalos-börleszkes hangulat is feltűnik itt-ott. No meg a jó értelemben vett pszichedélia, a hosszan elnyújtott, repetitív futamok, amik nélkül valamirevaló fúzió nincs is.
Eszterék rövidke átszerelés és potméter-tekergetés után állnak színpadra. Furcsa kombó ez amúgy a metálhoz edződött színpadon – egy újraértelmezett diszkót, és egy sanzonos-alteres reggae-t játszó zenekar nem minden nap fordul meg a rácsokkal megerősített kis hadállásban a Toxic csücskében, a „kerthelység” tőszomszédságában. Ez azonban sem a zenekart, sem a már megduzzadt közönséget nem zavarta. Elindult valami visszafogottabb rázás is az első számokat követően. A Gumizsuzsi erős tempót diktált – az elővezetett számok többnyire pörgős, gyors tempójú kis közönséggyilkolók voltak, amikre nem lehetett nem ropni. A frontnő pedig a számok közt is megőrizte lélekjelenlétét, és folyamatosan kommunikált a nézőkkel, vagy általánosságban, vagy konkrétabban, ahogy a helyzet hozta. Méghozzá sikerrel, végig.
Beleadtak apait-anyait, hogy elszórakoztassák a közönséget. Ez annak a folyamatos örömzene-hangulatnak volt köszönhető, ami övezi őket, ha színpadon vannak. Közel két órás műsort hoztak, aminek a végére már ők is annyira elfáradtak, hogy egy fergetegesre sikerült bemutatkozás is belefért a visszataps utáni zárásba. És pozitív csalódás, hogy az elvárások ellenére meglepően sok közös vonás van a horvátok törtütemes, lounge-os diszkója, és a pécsi trupp sanzonos-reggaes popzenéje közt (imádkozom, hogy ilyen legyen a popzene, komolyan. Egy értelmes világban ez nem volna kérdés és ima tárgya.). 21-én ugyanez a páros a Dráva menti megyeszékhelyen domborít, remélhetőleg legalább ilyen sikerrel és lendülettel.
Az elsőre kicsit komikus nevű Dogo Argentino (de tényleg, kinek jutott eszébe egy pedigrés tenyészebről elnevezni egy diszkófanki bandát? És főképp: milyen tudatmódosítók hatására?) határozottan dögös kis ötvözettel érkezett Horvátországból. Elképzelték, milyen lehet James Brown, nagyon csúnyán kiütve, ha összekerül Kruderrel és Dorfmeisterrel. High definition of disco, kábé ez lett az eredmény. A nyolctagú formáció (plusz a dobgép) olyan ritmusokat és dallamokat zúdított a nyakunkba, amiket a hely legfeljebb néhány éve, a Déli Sark idején tapasztalhatott. Vaskos 4/4 végig, finom, funkos gitárok, harsány rézfúvósok, mindez két dögös vokalistával és a kicsit elszállt énekessel megvadítva.
Néhány számmal a kezdés után már mindenki a funk-vonaton csücsült. Elgondolkodtam, hogy miért is nem vettem fel a flitteres trapézmokaszinomat, meg a mikrofonparókát. Hibátlanul sikerült megidézni a '70-es évek diszkóhangulatát, mindemellett maradt a kortárs lounge-zamat, valahol a háttérben. És mikor azt mondom, diszkó, akkor tényleg a hőskorra kell gondolni - James Brown-ra, Gloria Gaynor-re, a Chic-re, nem pedig arra a silány, kommersz ganyéra, ami néhány évvel a kezdeti forradalom után öntötte el a parketteket. Dogoék füstös-flúgos diszkózenéjében még (azaz már) ott van a lélek, a lüktetés, az elevenség, még gépdob mellett is. És ebbe a fúzióba még a szolid törtütem is belefért néhány helyen, tartva az eredeti dallamokat és hangulatot.
Feele, az énekes, próbált kommunikálni a közönséggel, amibe néha besegített az egyetlen magyar tag, Adri, az egyik vokalista lány is. Énekesünk nem állt a helyzet magaslatán, vagy csak nagyon lezserre akarta venni a figurát. Mindenesetre az átvezetések épp olyan tréfásak voltak, mint az ének, ami kis fekete pont a sok-sok piros mellé, amit hangulatvarázslásért kapnak. Kaphatnának még egyet egy élő és lélegző dobosért. Összességében csak a foghíjas közönség gátolta, hogy marha nagy buli kerekedjen az argentín dogok koncertjéből.
Házigazdák voltak, így a Gumizsuzsiék kezdtek később. Az erősen félretájékoztatott est.hu szerint Takáts Eszti és a pécsi underground sok zenekarban megfordult best of-legénysége határozottan kávéházi, jazzes, lounge-os zenét játszik. Pedig ez határozottan nem így van. Viszont ennél sokkal határozottabban van jelen a reggae, amiből olykor drum'n'bass-es, jazzstep-es tempók és témák virágzanak ki. Ugyancsak határozottan jelen van egy csipetnyi alter-zamat – épp annyi, amitől nem válnak megkésett helyi Balaton zenekarrá. Ez a két fő stíláris védjegy övez egy csomó olyan elemet, amikre csak véletlenül lehet rábukkanni, illetve sokszori hallgatás után. Népzenei elemek, sanzonelemek, egy kis táncdalos-börleszkes hangulat is feltűnik itt-ott. No meg a jó értelemben vett pszichedélia, a hosszan elnyújtott, repetitív futamok, amik nélkül valamirevaló fúzió nincs is.
Eszterék rövidke átszerelés és potméter-tekergetés után állnak színpadra. Furcsa kombó ez amúgy a metálhoz edződött színpadon – egy újraértelmezett diszkót, és egy sanzonos-alteres reggae-t játszó zenekar nem minden nap fordul meg a rácsokkal megerősített kis hadállásban a Toxic csücskében, a „kerthelység” tőszomszédságában. Ez azonban sem a zenekart, sem a már megduzzadt közönséget nem zavarta. Elindult valami visszafogottabb rázás is az első számokat követően. A Gumizsuzsi erős tempót diktált – az elővezetett számok többnyire pörgős, gyors tempójú kis közönséggyilkolók voltak, amikre nem lehetett nem ropni. A frontnő pedig a számok közt is megőrizte lélekjelenlétét, és folyamatosan kommunikált a nézőkkel, vagy általánosságban, vagy konkrétabban, ahogy a helyzet hozta. Méghozzá sikerrel, végig.
Beleadtak apait-anyait, hogy elszórakoztassák a közönséget. Ez annak a folyamatos örömzene-hangulatnak volt köszönhető, ami övezi őket, ha színpadon vannak. Közel két órás műsort hoztak, aminek a végére már ők is annyira elfáradtak, hogy egy fergetegesre sikerült bemutatkozás is belefért a visszataps utáni zárásba. És pozitív csalódás, hogy az elvárások ellenére meglepően sok közös vonás van a horvátok törtütemes, lounge-os diszkója, és a pécsi trupp sanzonos-reggaes popzenéje közt (imádkozom, hogy ilyen legyen a popzene, komolyan. Egy értelmes világban ez nem volna kérdés és ima tárgya.). 21-én ugyanez a páros a Dráva menti megyeszékhelyen domborít, remélhetőleg legalább ilyen sikerrel és lendülettel.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése